Régi-új barátnő (18+)

Csengének

~ Harry szemszöge ~

A szobámban gubbasztottam és csak néztem ki a fejemből, mint minden nap, három hónapja. A menyasszonyom, akivel két éve voltunk együtt, autóbalesetet szenvedett és emlékezet kiesése lett. Nem emlékezett semmire, egyedül a saját neve maradt meg benne valami csoda folytán. A legrosszabb, hogy én vezettem a kocsit, s míg én megúsztam egy kartöréssel, ő kishíján meghalt és a kisbabánkat is elveszítette. Megbeszéltem a rokonaival, barátaival és ismerőseivel, hogy ne beszéljenek neki rólam, törlődjek ki az életéből teljesen. Anya jóban maradt a családjával, ezért gyakran járt át hozzájuk, vagy ők jöttek sokszor, de ilyenkor én elbújtam a szobámban addig, amíg el nem mentek.

- Harry, gyere le! - kiabált fel anya, mire letöröltem a könnyeimet és kelletlenül lesétáltam az emeletről. Ami lent fogadott, még álmomban sem tudtam elképzelni. Gyönyörű exbarátnőm, vagyis barátnőm, ugyanis hivatalosan nem szakítottunk, ott állt előttem. Amikor találkozott a tekintetünk, mintha megismert volna, mert érdeklődve nézett.

- Szia! - szólalt meg bársonyos hangján, amitől egy pillanatra megállt a szívem, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni. - [T/N] vagyok. Anne nem mondta, hogy van egy fia is. - mosolygott kedvesen. Végre megtaláltam a hangomat, fanyaran elmosolyodtam és én is bemutatkoztam.

- Harry vagyok. - motyogtam. - Anya, beszélhetnénk egy percre? - biccentettem az emelet felé, mire bólintott, majd követett. - Hogy tehetted ezt? - támadtam neki, de halk voltam, nehogy a lent tartózkodók meghallják.

- Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenvedsz. El kell mondanod neki az igazat. A baleset óta ő is furcsa. Folyton azt hajtogatja, hogy emlékszik valakire, aki most hiányzik az életéből. - magyarázta anya, majd megsimította a kezemet és visszament a nappaliba. Én még pár percig fent tartózkodtam, de amikor meghallottam egy hatalmas sikítást, lerohantam a földszintre. [T/N] a földön feküdt, sikítozott és a fejét fogta. A többiek csak megkövülten nézték, de én azonnal odarohantam hozzá, lerogytam mellé és az ölelésembe vontam.

- Nagyon fáj a fejem! - kiabált, a könnyek csak úgy mosták az arcát. Borzasztó volt így látni. Aztán a következő pillanatban abbamaradt a sikongatás és barátnőm erőtlenül esett össze a karjaimban. Most már én is sírtam, ahogy körülöttem mindenki, nem értettük, mitől lett rosszul.

Felálltam, felvittem az emeletre a szobámba és lefektettem az ágyamra. Anyáék nem jöttek utánunk, de nem is bántam, három hónapja láttam utoljára, kijár nekem, hogy 'kettesbe' legyünk.

Már vagy egy órája néztem gyönyörű arcát és simogattam azt, amikor megmozdult a kezeim alatt. Lassan felnyitotta a szemeit és érdeklődve nézett rám. Pár percig bámult, majd elmosolyodott, felemelte a kezét és az arcomra simította.

- Harry. Jól vagy? - kérdezte mosolyogva.

- Miért ne lennék? - értetlenkedtem.

- Hát, most volt a baleset, nem esett nagy bajod? - két keze közé fogta az arcomat és vizsgálgatni kezdte.

- Mi? - ráztam a fejemet értetlenül. - Te akkor emlékszel rám? - kérdeztem boldogan.

- Miért ne emlékeznék? - most ő nem értett semmit. Aztán egyik kezét elvette az arcomról és a hasára simította. - A kicsi hogy van? - kérdezte halvány mosollyal, de én csak kezeim közé fogtam a hasán lévő kezét és ajkaimhoz emeltem. Szomorúan egy lágy csókot nyomtam rá.

- Ő... sajnos ő már nincs velünk. - próbáltam finoman közölni, mire arcáról azonnal lehervadt az a kis mosoly is és zokogva a karjaim közé bújt. Magamhoz szorítottam gyenge, rázkódó testét és egymás vállán sírtuk ki magunkat.

- Kisbabát akarok. - mondta ki hirtelen.

- Te-tessék? - értetlenkedtem.

- Őt már nem hozhatjuk vissza... - simította egyik kezemet lapos hasára. - ...de enyhíthetjük a fájdalmat, ha lesz egy kis utódja. - mosolyodott el halványan, majd kezeit a tarkómra rakta, magához húzta az arcomat és ajkaimra tapadt. Boldogan csókoltam vissza, nem tudtam elhinni, hogy három hónap után ismét érezhetem az ajkait és magamhoz ölelhettem. Majdnem magára rántott, de még szerencsére időben megtámaszkodtam fölötte. Elszakadt tőlem és le akarta venni a boxeremet, ugyanis csak azt viseltem, de elvettem a kezét és levettem a pólóját. Ő leszerencsétlenkedte magáról a nadrágját és lerugdalta a zokniját. Kicsatoltam a melltartóját és kezeimet a melleire vezettem. Elszakadt ajkaimtól és a nyakamat kezdte csókolgatni. Egymás fülébe sóhajtoztunk, nagyon rég voltunk együtt, ugyanis mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, nem mertünk lefeküdni, eléggé tapasztalatlanok voltunk szülő téren.

Ismét lenyúlt a boxeremhez, de most hagytam, hogy levegye rólam és megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hogy kikerültem az anyag rabságából. Lecsúsztattam a lábain a bugyiját és elhajoltam szerelmemtől. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint mindig és az, hogy ennyi ideig elszakított minket a sors egymástól, még jobban belészerettetett, ha ez lehetséges egyáltalán.

Egyik kezemet levezettem kettőnk közé, de mielőtt hozzáérhettem volna, megfogta a kezemet, elhúzta és a feje mellett összekulcsolta ez ujjainkat.

- Kicsim, nem akarom, hogy fájjon. - suttogtam és próbáltam elvenni a kezemet, de nem engedte.

- Ne! Csak téged akarlak érezni, semmi mást. - mondta a szemembe nézve, mire én sóhajtottam egyet és elhelyezkedtem fölötte. Lassan toltam be magamat, annak ellenére, hogy olyan nedves volt, hogy simán becsúszhattam volna. Nem úgy tűnt, mintha fájt volna neki, ezért egy mély lökéssel teljesen elmerültem benne. Felnyögött, velem együtt, majd egyik kezét a hajamba csúsztatta, megmarkolta és lehúzta a fejemet magához. Lágyan csókolóztunk, miközben én egy állandó tempóban hajszoltam magunkat a gyönyör felé. Annyira hiányzott, hogy úgy éreztem, ha nem kaptam volna most vissza, biztos, hogy megbolondulok. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy itt fekszik alattam és ismét egy boldog család lehetünk.

Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok és tudtam, hogy ő is, ezért egy picit begyorsítottam, majd pár erőset is löktem és egyszerre élveztünk el. Mellkasára omlottam, kezeimet a derekára tettem és fülemet a szívére szorítottam. Ugyan olyan hevesen vert, mint az enyém.

- Hol van a gyűrűm? - kérdezte kétségbeesetten és a gyűrűsujját vizsgálgatta. Tehát, most jött el az igazság pillanata.

- Öhm... - hajoltam el a mellkasától és a szemébe néztem. - Sajnos volt egy kis emlékezetkiesésed, ezért eltettem, nehogy megijedj, hogy vőlegényed van. - magyaráztam, mire úgy tűnt, kissé megnyugodott.

- Sajnálom. Biztos szörnyű lehetett neked. - suttogta szomorúan, úgy láttam, egy hajszál választja el a sírástól.

- Nem számít. - csókoltam meg. - Az a lényeg, hogy most már örökre együtt leszünk. - mosolyodtam el.

Ezek után ismét megkértem a kezét, majd visszaköltöztünk a közös lakásunkba, ahol hamarosan megszületett az édes kislányunk és össze is házasodtunk.

Brittany