Sam Wilberry kéri, hogy nézzétek meg a blogját. Szerintem nagyon jó :) Itt a prológus:
Harry Styles
Éreztem, hogy a düh elhatalmasodik bennem. Hirtelen forróság öntött el, majd jeges félelem. Átható pillantással szemléltem a mobiltelefonom kijelzőjét. Vártam a választ, de az sehogy sem akart megjönni. Megráncoltam a szemöldököm, és beletúrtam frissen mosott hajamba. Hívj már, Anne. A francba, ennyivel tartozol nekem… - ordítottam mintegy mantraként magamban, és heves aggályomtól fogva fel-alá járkáltam a kis szobámban. Az ablakon egy mézbarna napsugár nyúlt be, fénnyel elárasztva a hajnali félhomályban honoló szobát. A tűzkorong megcsillant a hályogszürke mennyboltozat alján, ezernyi meg ezernyi ragyogó napsugárral elöntve a lampionfényekben tündöklő várost. Mélyet lélegeztem, és lenge mozdulattal a díványra vágódtam, a zsebembe süllyesztve a Blackberrym.Nem fog hívni… Nyafogtam, mint egy ötéves, mire fura grimaszba torzult az arcom. Kihúztam az éjjeliszekrényem legalsó fiókját, és kivettem belőle egy selyemsálat. Az orromhoz nyomtam, és mélyen beszippantottam az illatát. Friss rózsaillat lengte be tüdőm. Olyan mindent elsöprő vágy lobbant bennem, hogy képtelen voltam parancsolni az érzéseimnek. Ha ő nem hív, hát hívom én! – öblösen felnevettem, és kihalásztam a zsebemből a mobilom. A vonal kicsöngött, de nem érkezett válasz. Vártam. Egy, két, három percet, többször is újratárcsáztam az adott számot, de holt biztosra tudom, hogy az illető direkt csinálja velem ezt. Csakis azért nem veszi fel, hogy kínozzon. Azt kívánja, hogy fejezzem ki, mennyire szeretem őt, mennyire fontos nekem, és akár mindent feladnék érte: még azt a hatalmas zenei karrierem is. Lehorgasztottam a fejem, és újfent bosszúsan beletúrtam a dús hajamba, mely az arcomat keretezte. Nem akartam szitkozódni hangosan, de éreztem, hogy a szavak a torkomban kaparnak, és erősen kikívánkoznak. Néha az ember olyan tettektől fogva lel megnyugvásra, melyek nem helyesek, csupán feszültség levezetés céljából praktikusak. Nos, az én kedvenc praktikám a szitkozódás. Nem dicsőség, de valahogy le kell vezetnem az amúgy is mindig túltengő fölös energiám. Kinyújtóztattam az ernyedt végtagjaim, és egy ásítás kíséretében felkászálódtam a sezlonról. Halk kopogás hangja szűrődött az ajtóm felől. Anya fojtott baritonja megtörte a gyötrelmes némaságot.
– Harry, bejöhetek? – kérdezte, a hangjában különös mód semmi él sem rejtőzött.
– Persze, gyere – suttogtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Anya felhevülten sasszézott be a szobámba, és lehuppant a heverőre mellém. Nem néztem fel rá, csak megcsóváltam a fejem.
– Szóval nem hívott még. – hallatta. Újfent készségesen biccentettem.
– Kicsim, nem éri meg, hogy miatta összetörj. Ha szeret, megadja neked azt a kiváltságot, hogy felhív, s közli veled azt, amit irántad érez.
– Mi az a fajta pár voltunk, akik őrülten szerették egymást. Részemről, én még mindig őrülten szeretem… – szipogtam a tenyerembe. Könnyeim sós ízét érezve még szívszorítóbb érzések keríttek a hatalmukba.
– Minden kapcsolatnak vannak hegyei-völgyei. Kezdetben észveszejtően odavagytok egymásért, majd jön egy időszak, amikor elcsendesedtek, kezdtek némileg nagyobb szabadságot adni magatoknak. Nincs olyan, hogy csak őrülten és féktelenül szeretni, ahogy az életünkben sem csak jó és rossz dolgok történnek. Mindig van egy középút, egy árnyas oldal, sivár időszak, vagy épp egy csendes, nyugalmas, megértő. Ha szeret, üzenni fog. Elegem van abból, hogy mindig csak te loholsz utána, ő meg félvállról vesz… – kihallottam anyám hangjából a nyomott mélabússágot. Ő mindig velem van. A tükröm.
– Á, komolyan nem tudom mitévő legyek… Várjak vagy engedjem el? Rohanjak oda, vagy ne? – úgy éreztem, hogy elhatalmasodik bennem valamiféle tragikusan sötét érzés. Úgy tűnik, mintha mindenem meglenne, mégis semmi. Semmi, mert azt az egy embert nem tudhatom szorosan magam mellett, nem tarthatom a karjaimban, nem zárhatom rendületlen oltalmamba, akit igazán szeretnék, aki a másik felem. Aki kiegészít...
– Harry! – Anyám megrázta a vállam. Hamarjában a szemébe pillantottam, az érzelmek suhogó árnyakként kavarogtak benne. – Ne! Emészd! Magad!
– Ezt te teljesen nem értheted. Nincs olyan, hogy valakinek tökéletesen megértheted a helyzetét, nincs átélés… Nincs afféle, a fenébe! – acsarogtam.
– Nyugalom, Harry! Anne-nek biztosan valami nyomós indoka volt arra, hogy közölje veled: nincs folytatás.
– Na, kösz! Komolyan, minek kell még neked is a porig sújtanod? – felvontam a szemöldököm, éreztem, hogy remegek az idegességtől. Pedig nem az afféle srácok közé tartozom, akik extra-lelkizősek, de van szívem, lelkem, és nem csak egy híresség vagyok, akit rajongók milliói cincálhatnak szét… Egy ember vagyok, ugyanolyan, mint a többi milliárdnyi a világon, mégis más, mivel rengetegen ismernek. Van tehetségem, egy bandám, és egy túlfűtötten szerető családom…
A gondolataim hullámából az a hang zökkentett ki, amelyről tudtam, talán elhozza hozzám a boldogságot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése