Álmokon túl - részlet

Írta: Sam Wilberry (@writer1dfic)

Részlet az Álmokon Túl című Harry Styles fanfictionének 28. fejezetéből;

Harry-m! – alig írtam le a nevét, könnybe lábadt a szemem, szaggatott hörgés tört fel a torkomból.

            Annyira sajnálom, hogy ide jutottunk… Minden egyes nap, amit veled töltöttem, maga volt a földi paradicsom, a kiteljesedés, a szerelem. Annyira szeretlek, hogy az sosem tudnám szavakba önteni. Ha csak Rád pillantok, megnyugodom, derűssé válok. A nevetéstől gödröcskés arcod, duzzadt ajkad, szende mosolyod, a legnagyobb boldogságot adják nekem – és legfőképp azért, mert ez Te vagy – mind, mind Te! Amikor segítségre volt szükségem, hogy valaki támogasson, megértsen, a karjába vonjon, Te ott voltál, nekem adtad magad, minden lopott pillantásoddal engem figyeltél, a biztonságomért küzdöttél, miközben csiklandozó csókokkal ostromoltad a nyakam, és forró érintésekkel kényeztetted a testem. Tudod, különös az élet, még különösebb a sors. Hiszek abban, hogy minket az Isten egymásnak teremtett, de a külső bántások és sértések, a folyamatos tragédiák sújtása, a bennünket bántalmazó emberek zöme, el akarnak szakítani tőled… Hiába láncoljuk karjaink egymás dereka köré, ha hátulról támadnak, ha copfomtól fogva ragadnak el tőled, ha Téged összekötözve rántanak el az ölelésemből. Hiába küzdünk… Sokan vannak… Hemzsegnek a gonoszak, mint a piócák, és nem nyugodnak addig, míg kisemmizettnek, összetörtnek nem látnak minket. Jeges könnyem áztatta ezt a papírt, amikor majd a kezedbe fogod ropogós ívét, hullámzó felületét – simíts végig rajta, és kérlek, jusson eszedbe, mennyire szerettelek, mennyire szeretlek mindmáig, és az irántad rügyező és lángoló szeretetem s tiszteletem sosem fog kimúlni a szívemből, amíg csak világ a világ, és én az élők sorát tarkítom! Az idő kínkeservesen vánszorog, itt ülök egy elzárt helységben, Kevin félholtan, meztelenül hever az ágyon – leütöttem. Muszáj volt megtennem, mert újfent előhozakodott piszkos kis fantáziájának sötét játékaival, a magáénak akart, a birtokába venni, de próbáltam eszesebb és agyafúrtabb lenni, mintsem, hogy megadjam magam fagyos érintései kínzásának. A másodpercek repülnek, s velük együtt repülök én is – csak abban bízom, hogy lassan vissza feléd, a karodba, az ölelésedbe, a szívedbe. Annyira szorosan hozzád bújnék most, a mellkasodba fúrnám az arcom, és halkan, gátlástalanul felzokognék. Engedném, hogy az érzések végigsöpörjenek rajtam. A Te karodban érzem, hogy igazán élek, éltem, s élni is fogok! A megismerkedésünk első pillanatára visszagondolva, kellemes melegség önt el, még így is, egymagamban. Forró nyári nap volt, az égen lüktető tűzkorong már lebukóban volt, amikor megláttalak. Ott álltál, háttal egy fának dőlve, miközben én átvágtam a parkon. A fák árnyékfüggyönt borítottak a padokra, a szökőkút csobogó vize egybemosódott a daloló pacsirták édes énekével. A szatyrok lehúzták a vállam, megroggyanva torpantam meg, mikor megpillantottalak – az emlék élénken, kitörölhetetlenül él bennem! Lágy szellő lobogtatta göndör, gesztenyebarna hajad, elől egy-egy tincs szőkés, fényesebb volt a többinél, a sugarak megcsillantak rajtuk. Rezzenéstelen tekintettel, zsebre dugott kézzel, a sarkadon billegve merengtél. Ajkad feszes vonallá volt egyenesedve, még messziről is jól láttam összeszűkült szemed, szomorú arcod. Hosszú sétány volt, kétfelé ágazó. Te egy pad mellett álltál, hátadban a fűzfa, annak támaszkodtál. Krémszínű kardigán, fekete nadrág, póló, és viharszürke sál omlott rétegesen a nyakadba. Azon töprengtem, irányt váltsak-e, vagy zavarjam meg a mélázásod? Harry Styles! A mai napig nem bánom, hogy elsétáltam előtted, s ha csak egy röpke pillantásra is, de a szemedbe nézhettem. Abba a két szép, csillogó smaragdszembe, amely már az első alkalommal megdobogtatta a szívem, és egy olyan érzést rügyeztetett bennem, amelyet még sosem éreztem – az érzés minden egyes nappal egyre jobban kibontakozott, majd rájöttem, szerelmes vagyok. Beléd, a lényedbe, az arcodba, az illatodba, a hajadba, a rózsaszín, feszes ajkadba… Rabul ejtettél, és kétségbeesetten kerestelek minden egyes percben, bízva abban, hogy újra megpillanthatlak. Tudom, ezt még ilyen részletesen sosem meséltem neked, de egyszer mindennek eljön az ideje – legyen jó, akár rossz.

            Azt mondják, a remény hal meg utoljára! Csak abban bízom, hogy szerelmünk fénye nem a jövő sötétségében fog égni, hanem újra egymásra lelünk, és elhúzódnak azok az emberek, akik a vesztünk akarják. Veled akarok lenni, Harry! Veled…

Anne xx